Melancolía

A tegnapi nap egy mélypont volt, minden tekintetből. Érzelmi. Fizikai. Mentális. Borzalmasan éreztem magam, egyszerűen egész nap a sírhatnék kerülgetett. Tényleg voltak olyan pillanatok, amikor megtelt a szemem könnyel, és csak ültem, és próbáltam őket visszafojtani. Nem vagyok az a típus, aki sírni szokott. Egyáltalán nem vagyok az, aki könnyen kimutatja az érzelmeit. Inkább magamba fojtom őket, és hagyom őket lenyugodni. És igen, ez a sok elfojtott dolog talán tegnap tört fel újra, olyan dolgok, amik igazán fájnak. Hogy hogy kezdődött minden?
Még előző este feküdtem az ágyban, és épp azon gondolkoztam, hogy legközelebb majd miről írjak ide. Persze nem gondoltam volna, hogy bármi rossz is történhet az ötletelésből. Mint mindig, elég messzire jutottam az alaptémától. Olyan dolgokig, mint például a barátság és a szerelem kivesézése. Igen, és ez a két téma elindított egy lavinát, ami tegnap végül rám is zúdult. Bizonyos személyek, események jutottak az eszembe, amik eléggé felzaklattak. És ezektől a dolgoktól eljutottam az életem alakulásáig. És innentől... odáig, hogy egy nagy senkinek, egy béna alaknak gondoltam magam, aki semmihez sem ért, aki nem kell senkinek, aki örökké magányos. Még ha nincs is így, én ezt éreztem. És próbáltam volna egy kis boldogságot vinni a napomba, de egyszerűen ez a depressziós valami rám telepedett. Mintha egy takarót borítottak volna rám, és egyszerűen nem tudtam volna magamról levakarni. Szörnyű volt. És igaz, hogy egy kicsivel több, mint másfél óráig néha néha elnevettem magam, amikor a 'Hé haver, hol a kocsim?' című filmet néztem, de ennyi. Talán az este hozott egy kis felszabadulást, az online Georgina koncert, ami alatt tényleg jól érezhettem egy kicsit magam.
És mindenkiben felmerül a kérdés, hogy vajon mik voltak azok a dolgok, amik ennyire felkavartak... Az egyik énem most legszívesebben leírna mindent, de másik felem visszafog, hogy higgadjak le egy kicsit, és ne teregessek ki mindent az egész világnak. Úgy érzem, hogy ez a másik felem győz, mivel teljesen igaza van. Ha privát blogról lenne szó, akkor persze nem ő jött ki volna győztesen ebből a helyzetből... De azért egy kicsit írok róla. Igazából, ami először az eszembe jutott, az az egyik barátnőm. Aki éveken át a legjobb barátnőm volt, de a gimi kezdete után egyszerűen eltávolodtunk egymástól. Csak képzeljétek el, milyen az, amikor a már testvérként kezelt barátnődből egy egyszerű haver lesz. Mert pontosan ez történt. Tény, hogy rengeteg dolgunk volt, más osztályba kerültünk, meg minden, de talán nem így kellett volna végződnie ennek az egésznek. Hibásak vagyunk mind a ketten. De egyszerűen még mindig nem tudom felfogni, hogy miért történt mindez. Mert ugyanolyanok vagyunk, mint voltunk. Szerintem emberileg semmit sem változunk. De mégis... Annyira sajnálom, hogy ez történt... :(
Ebből a témából bontakozott ki alapjáraton a barátság boncolgatása. Hogy kik jönnek, kik mennek az életemben, akiket valaha is barátnak neveztem. És eszembe jutott az is, hogy vajon a jelenlegi barátaimmal is ez lesz a helyzet, vagy velük talán más lesz, és lehet, hogy egy egész életen át tartó barátság alakul ki? Ki tudja! Persze az már meghatározó szerepe lesz majd az, hogy ki hová megy továbbtanulni. Mert ha elkerülünk milliónyi kilométerekre egymástól, akkor bizony elég nehéz a barátságunkat ápolgatni. És igen, innen rögtön áttértem a jövő problémájára, a felvételire. Amitől annyira rettegek, annyira félek. Vannak napok, amikor esélytelennek látom az álmaim beteljesülését. Amikor egy nagy nullának érzem magam. Amikor elkezdem magamat bombázni olyan gondolatokkal, hogy "mi van, ha nem jön össze", "mi van, ha képtelen leszel megcsinálni". Néha, egy-egy ezrednyi másodpercre pedig el is hiszem, hogy nem fog összejönni. És én abba belehalnék. Mert olyan keményen próbálkozom, annyi mindent megtettem már azért, hogy sikerülhessen. És mekkora pofon lenne az élettől, ha nem sikerülne. Az, hogyha nem vennének fel, a teljes összeomlásomat eredményezné. Ha nem sikerülne, akkor... nem tudnám az álmaimat valóra váltani, és akkor......... Én az álmaimnak élek. Engem nem érdekelt soha sem, hogy mi folyik a jelenben, én mindig a jövőmre koncentráltam, arra hogy elérjem azt, amire annyira vágyom.
Ezért nem is igazán érdekeltek az olyan dolgok, mint a közösségi élet, a bulizás, a pasizás, és minden olyan dolog, ami az átlagtinédzserek életét kiteszi. Egyszerűen nem is vágytam arra, hogy elmenjek bulizni. Nem érzem azt, hogy jót tenne nekem az a sok tuc-tuc zene, az állandó cigifüst na meg a sok részeg ember körülöttem. Köszönöm szépen, én ebből nem kérek. Ez nem az én világom. Én inkább mennék moziba, meccsre, vagy beülni egy kávézóba, meg ilyesmik. Néha úgy érzem, hogy nekem van hülye felfogásom, és tényleg én vagyok a debil, aki nem úgy viselkedik, mint ahogy azt egy tinédzsernek kéne. De mindig rájövök, hogy talán nem velem van a baj...
Láthatjátok, hogy tegnapelőtt este mi mindenen gondolkodtam. Habár volt még egy téma, amit feszegettem... Egy olyan téma, amiről nem szoktam beszélni, mert kényelmetlenül érzem magam miatta. Egyszerűen nem szeretek róla beszélni... és ez nem más, mint a szerelem. Ami az elmúlt 18 év és 10 nap alatt még egyszer sem fordult elő az életemben. Nada. Semmi. Nem voltam senkibe se szerelmes, és belém se volt senki (vagyis én nem tudok róla :P). Mondhatjuk, hogy a szerelmi életem nem létezik. Általános iskolában nagyon tetszett az egyik osztálytársam, de az nem szerelem volt, csak tetszett, és ennyi. Aztán a gimi első évében volt egy srác, aki nagyon bejött. Tényleg, ha visszagondolok, akkor szerintem ő volt az egyik leghelyesebb srác, akivel valaha találkoztam (okééé, a Valencia játékosok mindig is az első helyen állnak, szóval akkor csak a második leghelyesebb volt :D). Viszont ez is csupán ennyi volt. Habár szerintem gimis éveim legjobb időszaka volt. Akkor tényleg jól éreztem magam a bőrömben, kicsit lebegtem a föld felett... De minden jónak vége szakad... pár hónap után szépen le is zuhantam a földre, és azóta nem igazán tudtam felállni. Sajnos nem is volt olyan ember, aki ebben segített volna. Mert ebben a városban olyan gyér a felhozatal a pasikból, mintha az Antarktiszon keresgélnék. Jó, úgy nehéz találni valakit, hogy itthon ülök, és nem mozdulok. Viszont amikor kimozdulok, akkor sem történik semmi. Lehet, hogy a külsőmmel van bajuk, lehet, hogy nincs kisugárzásom, nem tudom. Számomra kész rejtély ez a szerelem dolog. Viszont legbelül azt érzem, hogy jól jönne már valaki. Valaki, akit megölelhetnék, hozzábújhatnék, valaki, aki ott lenne mellettem. Tudom, hogy a családom és a barátaim mellettem állnak, de... kéne még valaki támasznak...
Ennyit arról, hogy "csak felvázolom" a gondolataimat... :P Most legyetek rám büszke, mert ennyit sosem szoktam beszélni az érzéseimről. Úgy érzem, hogy most meg is szabadultam egy kis tehertől. Végre...