Feelin' good

Nem tudom, mi történt az elmúlt pár napban, de mintha kicseréltek volna. Lehet, hogy a február 29-ének volt valami varázslatos hatása, vagy annak, hogy a naptárban március van írva. De az elmúlt napokban nagyon jó kedvem volt (és még van is). Persze voltak dolgok, amik ehhez hozzájárultak.
Kezdjük akkor a hét elejével. Igazából erről egy külön bejegyzésben szerettem volna írni, de lustaságom határtalan, így ebbe kell belezsúfolnom. Szóval kedden és szerdán válogatott meccsek voltak. Kedden a spanyol olimpiai válogatott, szerdán pedig a rendes nagyválogatott játszott. Én természetesen repdestem az örömtől, mivel három Valencia játékos is bekerült a válogatottakba. Víctor Ruiz az olimpiai csapatban kapott kb. 20 percet. Mostanában kezdi letaszítani Jordit a No.1 focista trónjáról, úgyhogy elképzelhetitek, mekkora volt az öröm, amikor pályára lépett. Ráadásul nem egy olyan játékos játszhatott, akiket... nagyon kedvelek. Például Álvaro Dominguez, Didac, Álvaro Vázquez. Az pedig csak hab a tortán, hogy 3-1-re nyertünk.
De a szerdai nap... az sokkal nagyobb örömet tartogatott. Kezdjük ott, hogy Jordi Alba mellett az a Roberto Soldado is bekerült a spanyol keretbe, aki utoljára 2007-ben volt válogatott, és már hónapok ment a kampány, hogy Soldado ismét játszhasson spanyol mezben. És végre elérkezett az idő... Igaz, hogy ő a kispadon kezdett, de Jordi kezdő. A meccs nekem kicsit unalmasan kezdődött, ameddig Iniesta be nem talált a 36.percben. Három perccel később pedig David Silva is gólt szerzett, aminek én nagyon örültem, hiszen évekig játszott nálunk. Kb. ennyi említésre méltó dolog történt az első félidőben. Aztán a második félidő... Soldado csereként beállt a félidőben, és gólt szerzett egyszer, kétszer, HÁROMSZOR!!!!!!!! Ráadásul az utolsó gólnál JORDI adta a gólpasszt. Úgy vigyorogtam, mint a vadalma. Tényleg, hihetetlen, amit az az ember művelt. Megmutatta, hogy érdemes volt behívni a válogatottba. És azt az örömöt, amit az arcokon láttam... hát nem fogom elfelejteni. Persze nem mindenki örült Rober sikereinek, voltak elég... szánalmas kommentek, amiket olvastam. Kezdjük ott, hogy egyesek már azon kiakadtak, hogy Soldado 9-es, Muniain pedig a 7-es mezben játszott. Nem tudom, mi ebben a baj. Oké, hogy legendás játékosok mezei (Torres és Villa), de ne sajnálják már attól a 19 éves sráctól, akinek ez volt a bemutatkozó meccse a nagyok között! Szerintem Villa is szívesen látta, hogy Spanyolország egyik legtehetségesebb fiatalja az ő mezében játszik. Soldadonak meg a Valenciában is 9-es a meze, szóval... ennyit erről. De a legnagyobb kiakadást nálam mégis ez a Torres-Soldado dolog okozta. Nem tudom, miért kéne egy olyan játékost erőltetni, aki az utóbbi időben nem a legjobb formáját nyújtja. És akkor ott van egy Soldado, aki MAJDNEM annyi gólt lőtt egy meccs alatt a válogatottban, mint Torres az elmúlt két évben (ha bement volna a büntető... :P)! És amikor olvasok ilyen hülye kommenteket, hát... rendesen vörösödött a fejem a dühtől. Soldado ÉVEKET VÁRT arra, hogy újra játszhasson a hazája válogatottjában, MESTERHÁRMAST szerez az első meccsén, és... akkor még mindig ott tartanak, hogy Torres, Torres, Torres. -__- Szóval kicsit csalódtam, hogy egyes emberek nem tudnak ennek az embernek örülni, aki tényleg MEGÉRDEMELTE, hogy a La Roja mezében játsszon. DE én egy idő után megelégeltem az ilyen hozzászólások olvasását, és szépen nekiálltam örülni, teljes szívemből Soldado (és persze Jordi) sikereinek. :) És ezt az örömöt se tőlem, se tőlük nem lehet elvenni!!!
Hogy ne csak a fociról beszéljek, most áttérek a zenére. Olyan, de olyan dolgok történtek a héten, amiknek én nagyon-nagyon örülök. Például egyik új kedvencemnek, Vanesa Martinnak megjelent az új albuma, amit nagy erőfeszítések árán le tudtam tölteni HD minőségben. A következő történet pedig a Facebookon kezdődött. Pablom új videóklippet forgatott, és pár képet fel is töltött, amiket én nagy lelkesedéssel nézegettem. Egyet meg is osztottam, csak úgy. Másnap meg egyik osztálytársam nagy lelkesedéssel kérdezte, hogy ki az a pasi, akinek a képét megosztottam, mert olyan djfabjhbgfjfabgajdfg. :D Mondtam róla pár dolgot, aztán délután el is küldtem neki Pablo egyik számát. És ő... teljesen oda meg vissza volt tőle. :D Aztán ez a lelkesedése odáig fajult, hogy tegnap más spanyol előadókat is küldtem neki, ÉS NAGYON TETSZETTEK NEKI! Én meg ennek annyira örülök, hogy valakinek tetszik az, amit én hallgatok (a barátnőimet most ne vegyük figyelembe, mert ők már a spanyol mániámból elég nagy dózist kaptak. xD). És amikor egy úgy mondva "kívülálló" azt mondja, hogy "húúúú, de jó" meg "mutatsz még?" meg minden, hát az engem nagyon boldoggá tesz. Amúgy soha nem gondoltam, hogy amiket én kiposztolok Facebookra, azt mondjuk a családomon és barátaimon kívül megnézi bárki más is. Például ennek a lánynak a barátnője (akikkel amúgy jóban vagyok) mondta, hogy egyszer kiraktam egy Belinda számot, és ő azt azóta is szokta hallgatni. :) Szóval tegnap elárasztottam mindenféle spanyol zenével, ő meg nem győzte hallgatni a számokat (mármint az a lány, akinek úgy tetszett Pablo :D). De az volt a legjobb, hogy mindegyik tetszett neki (és osztotta a véleményem, hogy Amaia Montero hangjától idegbajt lehet kapni xD). Tehát lehet, hogy lesz valaki az osztályomban (a barátnőimen kívül), akinek ha el kezdek beszélni mondjuk Pablo Alboránról, akkor nem fog kérdő tekintettel nézni rám, hogy ki a fene lehet az. :D
De tegnap más is történt, amitől én teljesen kivoltam (jó értelemben, persze). Nem, nem Megasztárt néztem, hanem az egyik kedvenc együttesemnek, a La Musicalitének a Twittcam-jét. Szeretem, hogyha egy énekes vagy együttes csinál ilyet, mert akkor megvan az esély arra, hogy üzenj nekik, kérdezz tőlük. És velem pont ez történt. Az, hogy legalább 5-6 tweetemre reagáltak (lehet, hogy többre is, csak én nem vettem észre :D), hát... én nem is találom a megfelelő szavakat arra, hogy mit is éreztem. Nem voltak túl értelmes kérdéseim, de próbáltam kitalálni olyanokat, amiket nem hallottak már húszmillióezerszer. Szóval a "Jó tanulók voltatok-e?" kérdésemre megkaptam a választ, hogy "Nooooo,", meg arra is, hogy "Mik lennétek, ha nem zenészek lennétek?"-re is. :) Meg kérdeztem még olyat, hogy szeretik-e a Valenciát meg az El Barcot, meeeg kérdeztem azt is, hogy lesz-e közös produkció Pablo Alboránnal (próbálkozni azért lehet. xD), és nem tudom, hogy az én kérdésemre válaszoltak-e, vagy valaki más kérdezett Pablóról, de egyszer csak arra figyelmem fel, hogy arról beszélnek, hogy Pablo egy nagyon tehetséges énekes. És volt például focis kérdés is, na arra válaszoltak, szóval megkaptam azért szinte minden kérdésemre a választ. És ami vicces volt, az az, hogy álalában Jaume volt az (dobos), aki mindig felolvasta a kérdésemet, és még a "besos desde Hungría" tweetemmel kapcsolatban küldött puszit is. ^.^ Persze amikor ezekről meséltem anyumnak, akkor ő nem mutatott olyan nagy lelkesedést ezek iránt, de én... egész este mosolyogtam, és örültem.
Tényleg rég voltam már ilyen jókedvű. Ráadásul nem egy napig, hanem huzamosabb időn keresztül. Még van másfél nap a hétből, bízom benne, hogy az is nagyon jól fog alakulni. :)