Changing colours

Rájöttem, hogy tök felesleges erőltetni ezt a blogolás témát addig, ameddig le nem megy az érettségi. Épp valamelyik nap gondoltam arra, hogy lehet, hogy hiatust kéne tartanom, de aztán arra jutottam, hogy... inkább maradok, és írok egy hónapban két-három bejegyzést. Nem valami nagy teljesítmény, és gondolom nem is örül neki az, aki netalántán szereti a blogomat, de EZ VAN. Igazából NAGY változásra készülök itt a blogon, ha vége lesz ennek a hercehurcának. Szeretnék teljes vérátömlesztést végezni. Új webcímet (ha ki tudom cserélni, és nem kell átköltözni másik helyre :D) akarok csinálni, menüpontokat, érdekesebb bejegyzéseket, s mindent, ami jó. :) Szóval van úgy három hónapom, hogy kigondoljam, mi is lesz eme weblappal. Persze még az is megeshet, hogy egy teljesen más helyen fogok egy teljesen új életet kezdeni, de... tényleg nem tudom, hogy mi lesz. Majd meglátom, hogy alakulnak a dolgok. Természetesen ha Nektek van ötletetek, hogy milyen újítások legyenek a nyár folyamán, nyugodtan írjátok le. :) Főleg az új webcímmel kapcsolatban... Az imént kipróbáltam nagyszerűnek tűnő ötleteimet, de sajnos csalódnom kellett, mert mindegyik foglalt. Értsd: van olyan néven blog, DE teljesen üres, vagy ha volt is benne valami "bejegyzés", az is már tíz éves... Köszönöm szépen azoknak, akik nem képesek ezeket az oldalakat törölni. :P Tehát most újra várhatom az ihletet, hogy hátha megszáll, és kitalálok olyan címet, ami nem foglalt. Persze visszatérhetnék GP-re is, ahol ilyen címek biztos nincsenek, de... egyszer már elhagytam azt a helyet, és már nincs kedvem visszatérni oda. :P Összefoglalva: ha van ötletetek, akkor azt írjátok meg nekem. :D
Mellesleg köszönöm szépen, jól vagyok. Kicsit pánikolok, de ebben a pillanatban nagyon jól érzem magam. Habár ez egy kivételes alkalom... Igen, felgyorsultak az események, és már csak EGY hónap van hátra a suliból, és itt van a nyakamon az érettségi is. Az elmúlt napokban ráeszméltem, hogy NEM TUDOK SEMMIT SE! Jó, irodalom érettségin improvizálni kell, viszont a többin... matek, töri... és ott van még a két emeltem, a spanyol és az angol. Legkevésbé a spanyol miatt izgulok, mivel elég sokat gyakoroltam már rá, és mondjuk úgy, hogy belejöttem, ellentétben az angollal... Múlt héten csináltam meg életem első emelt vizsgáját, és nem sikerült valami fényesen. Egy hibátlan íráskészséggel lett volna csak 80%. Oké, ennek azért sok ember örülne, de én jobban szeretném, ha a két nyelvből 80% fölött tudnám megírni. A többi miatt még nem izgulok, majd a vizsga előtti nap ráérek. :) De azért a "tavaszi szünetben" (igen, abban a két napban!) átnézek majd pár tételt, lehet, hogy ki is dolgozok párat.
Kicsit félelmetes, hogy így elrepült az idő. Még csak most kezdődött el az utolsó év, és mindjárt vége... és milyen igaza van a tanároknak, hogy a végzős év nagyon gyorsan eltelik. És ott állsz, egy nagy kihívás előtt, ami után egy új szakasz kezdődik az életedben. Gondolom már párszor elmondtam ezt, de mégegyszer leírom ide, feketén-fehéren, hogy én már várom. Persze kicsit furcsa lesz, hogy nem látok minden nap bizonyos embereket, hogy lesznek olyanok, akiket valószínűleg soha többé nem látok. Ám ezek olyan emberek, akikhez semmi közöm nincs azon kívül, hogy egy levegőt szívunk. Ott lesz majd az osztálytalálkozó, amire nem biztos, hogy el tudok menni, ha a hosszútávú terveimet veszem figyelembe (=Valencia). De amilyen kegyetlen tud lenni az élet, az is előfordulhat, hogy ebben az országban fogok dekkolni, egy McDonald's-ban, ahol hamburgert fogok sütni éjjel-nappal semmi pénzért. Ilyenkor optimista énem előtör, és azt mondja, hogy "nem, nem, nem, ilyen szóba se jöhet, azt csinálod, amit elterveztél" és én engedelmeskedek neki, mivel nem akarok ujjat húzni vele. Az egésznek a lényege az, hogy ez az időszak nagyon #WEIRD. :)
Igen... A következő napokban elmélkedni fogok, hogy miről írjak, aztán TALÁN még ebben a hónapban össze is dobok valami újat. :D A bejegyzés végén található videó pedig majdnem megölt engem, annyira röhögtem, hogy nem kaptam levegőt, úgyhogy ha van kedvetek nézzétek meg. :) Besos!

Jay Asher: Tizenhárom okom volt

A történet:
"Clay Jensen semmit sem akart tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt - gondolta -, magával kellett volna vinnie a titkát. Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ö neve is elhangzik a kazettákon és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a haláláért. Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai nyomán bejárta a városkájukat... és amire fényt derített, az örökre megváltoztatta az életét."
(forrás: libri.hu) (Bocsánat, hogy nem én írom le a sztorit, de én sose tudtam jól összefoglalni a dolgokat. :P)

Mikor volt utoljára, hogy elolvastam elejétől végéig egy könyvet? Hát... nagyon régen. Másfél, két éve is volt. Ha jól emlékszem, akkor 2010 novemberében volt, amikor beteg voltam, és a True Blood volt az egyetlen szórakozási lehetőségem akkor. Azóta pedig jó pár könyvet elkezdtem, de egyiket se fejeztem be. De megeshet, hogy az én memóriám a rossz. Mindenesetre elmondhatom büszkén, hogy elolvastam egy könyvet egy nap alatt. Pontosabban tegnap délután kezdtem el, és ma délután fejeztem be. Ami még érdekes, hogy számítógépes formában olvastam, amit soha nem szerettem, mivel nem igazán bírja a szemem a monitort a szemem. De most... emiatt a regény miatt sokat szenvedtem szemügyileg, néha hunyorítanom kellett vagy fél szemmel olvasni... de nem hagytam abba, nem fejeztem be az olvasást.
Minden tegnap kezdődött, a könyvtárban. Anyumnak hoztam ki könyveket, és az egyik könyvnek az a címe (ami mellesleg engem is érdekel), hogy A tizenharmadik boszorkány. Utána néztem, hogy meg lehet-e azt rendelni neten, és a tizenhármas szám segítségével rábukkantam erre a könyvre. Ismertem, hallottam már róla. Láttam már más blogján, régebben még a fent olvasható kis összefoglalását is elolvastam. Nem tudtam hogy állni ehhez a könyvhöz, nem igazán gondoltam rá, hogy valaha is el fogom olvasni. De tegnap valami késztetést éreztem, hogy megkeressem, letöltsem, és elolvassam. Nem telt bele két-három percbe, és már a gépemen is volt a könyv. És el is kezdtem olvasni.
VIGYÁZZ! (Ha el akarod olvasni a könyvet, akkor ne olvass tovább, mivel sok poént lelövök, úgyhogy... :P)
Ha a figyelmeztetés ellenére tovább olvasol, és el akarod olvasni a könyvet, akkor nagy hibát teszel. De mindegy... a te döntésed. :) Maga a sztori... nagyon megérinti az embert. Azóta, hogy befejeztem a könyvet, átrágtam minden egyes szavát, csak kóválygok a házban. Egyszerűen annyira átéreztem Hannah helyzetét, hogy... nehéz ezt megmagyarázni. Az a lány összeomlott lelkileg, és nem látott más kiutat, mint azt, hogy megölje magát. Én mindig is az öngyilkosság ellen voltam/vagyok, mivel azt vallom, hogy nem szabad feladni, szembe kell nézni a problémákkal és meg kell oldani őket, még ha nehezére esik is az illetőnek. Ismerek olyat, aki megpróbált öngyilkosságot elkövetni (de szerencsére túlélte) és meséltek is nekem másokról, akik szintén próbálkoztam vele. Nem tudjuk, hogy mi zajlik le ilyenkor az emberekben, de a legfőbb kérdés az, hogy miért? Nem tudom, hogy ti mennyire vagytok filozofálós emberek, de én unalmamban a legváltozatosabb témákat dobom fel magamnak, amikről gondolkozhatok. És igen, jelen pillanatban az öngyilkosság az. (Nekem félre ne értsétek, amit írtam! :D) Nekem rögtön az jutott eszembe, hogyha megtenném, akkor mekkora fájdalmat okoznék az embereknek. A családomnak, a barátaimnak, de ki tudja, lehet, hogy más embereket, talán olyanokat is, akiről ki se nézném. És Hannah szerintem erre nem gondolt. Hogy mit hagy maga mögött. Nem tudom, hogy gondolt-e a szüleire, akiknek ő az egyetlen gyermekük (a történet nem említi, hogy van-e testvére). Én kicsit önzőnek érzem ezt az öngyilkosság dolgot, hiszen a központban mindig az ÉN áll. Hogy én hogy érzem magam, hogy velem mi történt... De ez nem csak rólunk szól.
És az emberek arra se jönnek rá, hogy milyen hatással vannak mások életére. EGY SZÓ is lehet, hogy mély nyomot hagy másokban. Nem gondolunk bele, hogy egy ártatlan viccel mit okozhatunk másoknak. Vagy a pletykákkal. Igen, Hannahra nagy hatással voltak a róla terjedő pletykák. Hiszen mindenki azok alapján "ismerte meg", és alakult ki bennük egy hamis kép a lányról. Justin egy olyan lavinát indított el, aminek egy fiatal lány halála lett a vége. Hiszen ott kezdődött minden. A történet folyamán pedig Hannah kazettás felvételeivel együtt megtudhatjuk, hogy mik voltak azok az apróságnak tűnő dolgok, ami miatt megtörtént a tragédia. És ott van Clay, az a srác, akinek a története szintén rajta van az egyik kazettán, akivel átélhetjük a poklok poklát, aki szerette Hannaht, és ha tudta volna, mit tervez, segített volna neki. De Hannah megtagadta a segítséget... még az utolsó reményének, Mr.Porternek sem adott esélyt, hogy segítsen neki. Egyszerűen az utolsó fejezet beszélgetése alatt az emberben felmerül a kérdés, hogy "De Hannah, miért nem hallgatod végig a tanárt, miért nem próbálod megoldani a helyzetet?". De ő feláll, elsétál, és......
A regény olvasása közben nem tudtam, hogy Clay hogyan kapcsolódik a történethez. Egy pár fejezet után arra gondoltam, hogy ő lesz utolsó a kazettákon szereplők közül, a tizenharmadik. De a történet meglepő fordulatot vett, és az ötödik kazetta A oldalán megtudtuk Clay történetét. Természetesen a lényeget elfelejtettem közölni. A kazettákat mindig tovább kell küldeni annak, aki az utánad következő kazettán szerepel. Hannah készített másolatokat, amiket nyilvánosságra hozat valakivel, ha a lánc megszakad. És mielőtt kiderült volna, hogy ki is az, akinél ott vannak a másolatok, én rájöttem. Egyszer csak összeállt a kép a fejemben. És lám, pár oldallal később Tony közölte Clay-jel, hogy most ő következik. És Clayt nem vádolta Hannah, egyszerűen fontosnak érezte, hogy hallja a történetet az a fiú, akivel akár komolyabbra is fordulhatott volna a kapcsolata, HA máshogy dönt. De itt van mindenki kedvenc szava, a HA. Hiszen annyi helyre beilleszthetjük ezt, "mi lett volna, ha". Talán ez a kérdés Hannahban is megfogalmazódott. De az biztos, hogy a "bűnösökben" igen. És Clayben is. Mi lett volna, ha azon az estén nem hagyja magára a lányt... igen, talán akkor megváltozott volna benne valami, és nem követte volna el az öngyilkosságot. Talán...
A regény végére pedig elgondolkodhatunk azon, hogy egy viccnek szánt Dögön/Ciki lista, egy hazugság vagy pletykák tömkelege mit okozhat másokban. Nekem rögtön eszembe jutott az életem, és rögtön eszembe jutottak példák. Nemcsak rólam, hanem másokról is. Például olyan emberek, akik nap mint nap gúny tárgyává vannak kitéve, és belegondoltam, mi van akkor, ha megelégelik ezt. Lehet olyan, aki azt az utat választja, mint Hannah, de lehet olyan is, aki annál sokkal súlyosabb tettet is véghez vihet. Olyat, amivel másokat is veszélyeztet. De nekem is mondtak már dolgokat, amiket az illető talán viccesnek gondolt, de attól még megbántott vele. Hogy Hannah történetével kicsit párhuzamba állítsam a sajátomat, ott vannak az olyan emberek, mint például Courtney. Akik belevigyoroknak a másik képébe, kedvesnek állítják be magukat, és közben kiderül, mint például Hannah esetében, hogy kihasználnak. Én inkább csak azt vettem észre, hogy egy-egy ember nem velem, hanem rajtam nevet. Vagy nem X-szel, hanem X-en nevet. És az ilyen kétszínűségtől rosszul vagyok.
Ki volt számomra a legvisszataszítóbb karakter? Bryce. Hogy micsoda egy undorító, mocsok alak... de remélem, hogy miután végighallgatja a kazettákat ő is, megváltozik. Persze ezt nem tudhatjuk meg sohasem. Pedig kíváncsi vagyok, hogy ezek az emberek megváltoznak-e Hannah miatt. Talán igen, talán nem. Akinek van egy kis szíve, akkor az elgondolkozik, úgy, ahogy azt az olvasók is teszik. Hogy miket követtek el Hannahval.
Mint örök optimista, az egész regény alatt élt bennem a remény, hogy ez az egész csak egy rossz vicc, és Hannah él és virul. Hasonlóan, mint a Komfortos mennyországban. De nincs mindig happy end. És ezt el kell fogadnunk. Ez az élet.
Most nézzük magát a könyvet. A történet nagyon magával ragadó, nagyszerű olvasmány. Az egyetlen negatívum, ami engem nagyon zavart, az a szerkesztésmód. Az, hogy Hannah nagyban mesél, és egyszer csak meghalljuk Clayt, amint azt mondja, hogy pl. megkeverem a kávémat. És aztán folytatódik Hannah meséje. Tudom, hogy az író direkt törte meg, de engem nagyon zavart. Clay figuráját se tudtam hova tenni, néha idegesített, néha a szívem szakadt meg miatta. A másik írói dolog, amit nagyon nem bírok, az a részletezés. Arra gondolok itt, hogy "bemegyek a szobába, lerakom a kulcsomat, lépek ötöt előre, megérintem a kanapé szélét, majd megkerülöm, leülök, felhúzom a lábaimat, blablabla". Lehet, hogy ez csak engem zavart, de engem nagyon. Persze nem is a szavak egyesével a fontosak, hanem a mögöttük rejtőző mondanivaló. Ha valaki netalántán végigolvasta, úgy, hogy még a könyv nem fordult meg a kezében (vagy a számítógépén), akkor annak ajánlom, hogy olvassa el. Nagy hatással lesz rád, abban biztos vagyok.

Feelin' good

Nem tudom, mi történt az elmúlt pár napban, de mintha kicseréltek volna. Lehet, hogy a február 29-ének volt valami varázslatos hatása, vagy annak, hogy a naptárban március van írva. De az elmúlt napokban nagyon jó kedvem volt (és még van is). Persze voltak dolgok, amik ehhez hozzájárultak.
Kezdjük akkor a hét elejével. Igazából erről egy külön bejegyzésben szerettem volna írni, de lustaságom határtalan, így ebbe kell belezsúfolnom. Szóval kedden és szerdán válogatott meccsek voltak. Kedden a spanyol olimpiai válogatott, szerdán pedig a rendes nagyválogatott játszott. Én természetesen repdestem az örömtől, mivel három Valencia játékos is bekerült a válogatottakba. Víctor Ruiz az olimpiai csapatban kapott kb. 20 percet. Mostanában kezdi letaszítani Jordit a No.1 focista trónjáról, úgyhogy elképzelhetitek, mekkora volt az öröm, amikor pályára lépett. Ráadásul nem egy olyan játékos játszhatott, akiket... nagyon kedvelek. Például Álvaro Dominguez, Didac, Álvaro Vázquez. Az pedig csak hab a tortán, hogy 3-1-re nyertünk.
De a szerdai nap... az sokkal nagyobb örömet tartogatott. Kezdjük ott, hogy Jordi Alba mellett az a Roberto Soldado is bekerült a spanyol keretbe, aki utoljára 2007-ben volt válogatott, és már hónapok ment a kampány, hogy Soldado ismét játszhasson spanyol mezben. És végre elérkezett az idő... Igaz, hogy ő a kispadon kezdett, de Jordi kezdő. A meccs nekem kicsit unalmasan kezdődött, ameddig Iniesta be nem talált a 36.percben. Három perccel később pedig David Silva is gólt szerzett, aminek én nagyon örültem, hiszen évekig játszott nálunk. Kb. ennyi említésre méltó dolog történt az első félidőben. Aztán a második félidő... Soldado csereként beállt a félidőben, és gólt szerzett egyszer, kétszer, HÁROMSZOR!!!!!!!! Ráadásul az utolsó gólnál JORDI adta a gólpasszt. Úgy vigyorogtam, mint a vadalma. Tényleg, hihetetlen, amit az az ember művelt. Megmutatta, hogy érdemes volt behívni a válogatottba. És azt az örömöt, amit az arcokon láttam... hát nem fogom elfelejteni. Persze nem mindenki örült Rober sikereinek, voltak elég... szánalmas kommentek, amiket olvastam. Kezdjük ott, hogy egyesek már azon kiakadtak, hogy Soldado 9-es, Muniain pedig a 7-es mezben játszott. Nem tudom, mi ebben a baj. Oké, hogy legendás játékosok mezei (Torres és Villa), de ne sajnálják már attól a 19 éves sráctól, akinek ez volt a bemutatkozó meccse a nagyok között! Szerintem Villa is szívesen látta, hogy Spanyolország egyik legtehetségesebb fiatalja az ő mezében játszik. Soldadonak meg a Valenciában is 9-es a meze, szóval... ennyit erről. De a legnagyobb kiakadást nálam mégis ez a Torres-Soldado dolog okozta. Nem tudom, miért kéne egy olyan játékost erőltetni, aki az utóbbi időben nem a legjobb formáját nyújtja. És akkor ott van egy Soldado, aki MAJDNEM annyi gólt lőtt egy meccs alatt a válogatottban, mint Torres az elmúlt két évben (ha bement volna a büntető... :P)! És amikor olvasok ilyen hülye kommenteket, hát... rendesen vörösödött a fejem a dühtől. Soldado ÉVEKET VÁRT arra, hogy újra játszhasson a hazája válogatottjában, MESTERHÁRMAST szerez az első meccsén, és... akkor még mindig ott tartanak, hogy Torres, Torres, Torres. -__- Szóval kicsit csalódtam, hogy egyes emberek nem tudnak ennek az embernek örülni, aki tényleg MEGÉRDEMELTE, hogy a La Roja mezében játsszon. DE én egy idő után megelégeltem az ilyen hozzászólások olvasását, és szépen nekiálltam örülni, teljes szívemből Soldado (és persze Jordi) sikereinek. :) És ezt az örömöt se tőlem, se tőlük nem lehet elvenni!!!
Hogy ne csak a fociról beszéljek, most áttérek a zenére. Olyan, de olyan dolgok történtek a héten, amiknek én nagyon-nagyon örülök. Például egyik új kedvencemnek, Vanesa Martinnak megjelent az új albuma, amit nagy erőfeszítések árán le tudtam tölteni HD minőségben. A következő történet pedig a Facebookon kezdődött. Pablom új videóklippet forgatott, és pár képet fel is töltött, amiket én nagy lelkesedéssel nézegettem. Egyet meg is osztottam, csak úgy. Másnap meg egyik osztálytársam nagy lelkesedéssel kérdezte, hogy ki az a pasi, akinek a képét megosztottam, mert olyan djfabjhbgfjfabgajdfg. :D Mondtam róla pár dolgot, aztán délután el is küldtem neki Pablo egyik számát. És ő... teljesen oda meg vissza volt tőle. :D Aztán ez a lelkesedése odáig fajult, hogy tegnap más spanyol előadókat is küldtem neki, ÉS NAGYON TETSZETTEK NEKI! Én meg ennek annyira örülök, hogy valakinek tetszik az, amit én hallgatok (a barátnőimet most ne vegyük figyelembe, mert ők már a spanyol mániámból elég nagy dózist kaptak. xD). És amikor egy úgy mondva "kívülálló" azt mondja, hogy "húúúú, de jó" meg "mutatsz még?" meg minden, hát az engem nagyon boldoggá tesz. Amúgy soha nem gondoltam, hogy amiket én kiposztolok Facebookra, azt mondjuk a családomon és barátaimon kívül megnézi bárki más is. Például ennek a lánynak a barátnője (akikkel amúgy jóban vagyok) mondta, hogy egyszer kiraktam egy Belinda számot, és ő azt azóta is szokta hallgatni. :) Szóval tegnap elárasztottam mindenféle spanyol zenével, ő meg nem győzte hallgatni a számokat (mármint az a lány, akinek úgy tetszett Pablo :D). De az volt a legjobb, hogy mindegyik tetszett neki (és osztotta a véleményem, hogy Amaia Montero hangjától idegbajt lehet kapni xD). Tehát lehet, hogy lesz valaki az osztályomban (a barátnőimen kívül), akinek ha el kezdek beszélni mondjuk Pablo Alboránról, akkor nem fog kérdő tekintettel nézni rám, hogy ki a fene lehet az. :D
De tegnap más is történt, amitől én teljesen kivoltam (jó értelemben, persze). Nem, nem Megasztárt néztem, hanem az egyik kedvenc együttesemnek, a La Musicalitének a Twittcam-jét. Szeretem, hogyha egy énekes vagy együttes csinál ilyet, mert akkor megvan az esély arra, hogy üzenj nekik, kérdezz tőlük. És velem pont ez történt. Az, hogy legalább 5-6 tweetemre reagáltak (lehet, hogy többre is, csak én nem vettem észre :D), hát... én nem is találom a megfelelő szavakat arra, hogy mit is éreztem. Nem voltak túl értelmes kérdéseim, de próbáltam kitalálni olyanokat, amiket nem hallottak már húszmillióezerszer. Szóval a "Jó tanulók voltatok-e?" kérdésemre megkaptam a választ, hogy "Nooooo,", meg arra is, hogy "Mik lennétek, ha nem zenészek lennétek?"-re is. :) Meg kérdeztem még olyat, hogy szeretik-e a Valenciát meg az El Barcot, meeeg kérdeztem azt is, hogy lesz-e közös produkció Pablo Alboránnal (próbálkozni azért lehet. xD), és nem tudom, hogy az én kérdésemre válaszoltak-e, vagy valaki más kérdezett Pablóról, de egyszer csak arra figyelmem fel, hogy arról beszélnek, hogy Pablo egy nagyon tehetséges énekes. És volt például focis kérdés is, na arra válaszoltak, szóval megkaptam azért szinte minden kérdésemre a választ. És ami vicces volt, az az, hogy álalában Jaume volt az (dobos), aki mindig felolvasta a kérdésemet, és még a "besos desde Hungría" tweetemmel kapcsolatban küldött puszit is. ^.^ Persze amikor ezekről meséltem anyumnak, akkor ő nem mutatott olyan nagy lelkesedést ezek iránt, de én... egész este mosolyogtam, és örültem.
Tényleg rég voltam már ilyen jókedvű. Ráadásul nem egy napig, hanem huzamosabb időn keresztül. Még van másfél nap a hétből, bízom benne, hogy az is nagyon jól fog alakulni. :)